-Gyermekkorában jégtáncolt, balettozott, úszott, kosárlabdázott, rajzolt, izgő-mozgó gyerek volt. Felnőttként is ilyen?
-A mozgás ma is a lételemem. Minden reggel lejárok tornázni, télen síelek, és mindenfélét kipróbálok, ami nem az extrém sportokat, hanem a normál sportokat jelenti. Rohangálós alkat vagyok, mozgékony, de a sport nálunk mindig is alapkérdés volt. Mégsem voltam exhibicionista gyerek. Soha sem lehetett rávenni mondjuk egy versmondásra az óvodai ünnepségen. Nem voltam a társaság középpontja, és egyáltalán semmilyen módon nem kívántam felhívni magamra a figyelmet.

-Kamaszkorában mégis felvételt nyert a Színművészeti Főiskolára.
-Nem szerettem magam mutogatni, de úgy gondoltam, hogy érdekesebb személyiség vagyok, mint a többiek. A 70-es, 80-as években ha létezett sikerszakma, akkor az a színészi pálya volt. Utolsó éves gimnazista voltam, amikor igazán komollyá vált bennem az elgondolás. Akkor még nem volt olyan, hogy nők tévézzenek, de színésznőnek jelentkezni más volt, mint ma, volt presztizse a szakmának. Nem voltak igazán női újságírók a televízióban, nem volt kire irigykedni és felnézni, a tévében Vitray Tamásnak lehetett lenni. A nők közül inkább a bemondók voltak a sztárok: Kudlik Juli, Takács Marika. Nem vágytam bemondónak lenni, sokkal izgalmasabb volt színésznőnek jelentkezni. Ez sokkal inkább az önmegvalósításról szólt, és nem arról, hogy nagy szerepeket akarok játszani, képernyőn, színpadon lenni.

-Mi az, amit otthonról hozott?
-A szüleim abszolult civilek voltak, a mamám a kompjuterekkel foglalkozott, az édesapám pedig szállítmányozási céget vezetett. Vagyis senkinek semmi ilyenirányú érdeklődése nem volt, átlagos középrétegű család voltunk. Sőt az édesanyám nagyon nem szerette volna, ha a Színművészeti Főiskolára járok, mert a lelke mélyén borzasztóan aggódott értem.

További részletek az újságban...